Ha az ember figyelmesen követi az utóbbi néhány év filmalkotásait – főleg a Hollywoodban készült műveket - akkor észreveheti, hogy jelentős változások zajlanak bizonyos dolgokban. Az egyik ilyen szerintem a filmek tempójában érezhető. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni azt mondanám: elérkezett a lassabb, majdhogynem vontatott filmek korszaka. A rendezők – de bizonyos mértékig már maguk a forgatókönyvírók is – inkább arra törekednek, hogy valamiféle realisztikusabb, valósághűbb megjelenítéssel ábrázolják filmjeik cselekményeit és ehhez a célhoz a tempó lassítását használják.

Ez egyszerre jó és rossz is. Jó, mert a hangsúly lassan áttevődik a tartalomra a látvány helyett és rossz is (nagyjából ugyanezért), mert ez a törekvés nagyon sokszor olyan esetekben is megmarad, amikor maguk a filmek egyáltalán nem „igényelnék” ezt, vagyis pont hogy cselekményeik és jellegeik a pergősebb látványosabb megjelenítéseket követelnék meg. Magyarán: a „lelassító”, újfajta rendezés alkalmazása az esetek egy részében inkább unalmasabbá és kevésbé élvezetessé teszi az adott filmet. Nyilván sok esetben ennek megítélése egyéni ízlés kérdése, hiszen van, aki nem alszik be egy olyan Sicario jeleneten, mikor 10 percig csak autók és emberek utazását figyelhetjük, de sokaknak (köztük nekem is) értelmetlen „lassításnak” és nem a realisztikus megjelenítés növelésének tűnik egy szimpla sivatagi kocsikázás végig mutatása.

Ha a jelenséget történelmi vetületben nézzük, észrevehetjük, hogy a filmtörténet kezdeteitől gyorsultak a filmek. Mondhatni az időegység alatt bennünket érő ingerek száma az 50-es évek filmjeitől növekedett (egészen napjainkig). Sosem felejtem el, hogy gyerekként mennyire szerettem az 1973-ban készült „Tavasz 17 pillanatát” főleg töris, második világháborús vonatkozásai miatt, de ma lekaparom az arcom mikor újranézem és azt látom, hogy a főszereplő (Vjacseszlav Tyihonov) teljes 15 percig főz egy kávét magának, majd rágyújt és a narrátor ez alatt csak annyit mond: „Stitlitz elgondolkodott azon, hogy mit tegyen.” Mi meg néztük, ahogyan gondolkodik. Ez volt 1973-ban. Aztán szépen felgyorsultak a filmek, és a tempó kicsúcsosodott a 90-es évek végétől az olyan akciófilmekben, ahol percenként 8 ember halt meg, miközben kilőttek 3 kocsit, összedőlt 4 ház, a főszereplő megfejtett egy rejtélyt is és még benyögött három poént is. Persze nagyon sok rendező nem engedett a gyorsabb tempó kísértésének és nagyon sok alkotás megmaradt a lassúságnál a 80-as, 90-es, sőt 2000-es években is. Hangsúlyozom: mindez a műfaji sajátosságoktól függetlenül történt, hiszen egy lélektani drámának éppúgy van tempója, mint egy akciófilmnek, csak az utóbbinál egy eleve, műfajilag gyors tempó további gyorsulása sokkal látványosabb.

Aztán elérkeztünk a 2010-es évekhez, és napjainkra újra megváltozott a filmek tempójában érezhető tendencia. Újra egy lassulást lehet látni. A Sicario mellett a Kémek hídja, az Amerikai mesterlövész, a Visszatérő és az Aljas nyolcas már ebben az új, visszafogottabb sebességű rendezésben készült, pedig műfajilag ezeknek egyike sem kellett volna, hogy lassabb legyen. Részben ezért is tűnt villámgyorsnak minden olyan film, mely szembe ment az új „divattal” például a Halálos iramban 7. Kérdés: hová vezet az új filmes törekvés: színvonalasabbak vagy unalmasabbak lesznek a 2016-os alkotások? Nem tudhatjuk előre, de egy biztos: érdekes lesz figyelni, hogy az újabb és újabb filmek követik e az említett tendenciát és a különböző műfajú alkotásoknál hogyan fog hatni ránk a lassabb tempójú, realisztikusabb megközelítésű rendezés.

Facebook közösségünk és Twitter csoportunk