A Netflix kínálatában nemrégiben bukkant fel egy valóban különleges helyzetet bemutató film, mely a Feszült helyzet címet kapta (eredetiben: A House of Dynamite) és egy jövőbeni atomháborús szituációt tár elénk. Az Oscar-díjas Kathryn Bigelow rendezte politikai thriller középpontjában ugyanis egy fellőtt interkontinentális ballisztikus atomrakéta áll, mely váratlanul felbukkanva tart az Egyesült Államok felé. Célpontja az USA harmadik legnagyobb városa, a 9 milliós Chicago. Az amerikai védelemnek a Pentagonnak és a Fehér Háznak csak alig 15-20 perce van arra, hogy semlegesítse és kitalálja hogyan reagáljon a támadásra.

A kép forrása: bostonglobe.com

A film végig nagyon feszült tempóban adagolja az eseményeket és azt a bizonyos 15-20 percet több szemszögből is elénk tárja. Láthatjuk először is azt a védelmi irányító-központot, ahol Olivia Walker kapitány (Rebecca Ferguson) főnökével Mark Miller tengernaggyal (Jason Clarke) elsők között értesül az ellenséges rakétáról melynek azonnal elrendelik a semlegesítését. A feladat Daniel Gonzalez őrnagyra (Anthony Gonzalez) hárul, aki egy előretolt Csendes-óceáni bázison indítja el az elfogó-rakétákat a parancs megérkeztével. Csakhogy az ellenrakéták hatástalanok lesznek így az atomtöltet belép az USA légterébe. A készültség és veszélyhezte ekkor vált DEFCON-2-re, ami a történelemben az eddigi legmagasabb. A DEFCON skálát egyébként még a hidegháború alatt, 1959-ben hozták létre az amerikaiak abból a célból, hogy egy 5 fokozatú skálán jelezzék, mennyire veszélyes a nemzetközi helyzet egy lehetséges atomháború szempontjából. Jelentése: Defense Readiness Condition és az 5-ös jelenti az elhanyagolható veszélyt, 1-es az atomháborút. (Az 1962-es kubai rakétaválság idején például DEFCON-3 volt ez a szint.)

A kép forrása: red94.net

A filmben sorra láthatjuk a kritikus 15 percet (a fellővés és becsapódás között) több helyszínen például a katonai irányítóközpontban Brady tábornok (Tracy Letts) parancsnoksága alatt, aki mindvégig az azonnali válaszcsapás mellett érvel, a nemzetbiztonsági hivatalban, ahol a főtanácsadó-helyettes Jake Baerington (Gabriel Basso) türelmet és időt kér a kilövés hátterének felderítésére és a védelmi központban, ahol Reid Baker (Jared Harris) saját lánya biztonságáért aggódik, aki történetesen az atomrakéta becsapódási helyén, Chicagoban él. 

Végül felbukkan maga az amerikai elnök is (Idris Elba), akinél összefutnak a szálak és a különböző vélemények is arról, hogy mi is lenne most a helyes teendő. Mivel a rakéta fellövési helye ismeretlen (de valahol Kelet-Ázsában keresendő) Oroszország, Kína és Észak-Korea is szóba kerül. Az amerikaiak tárgyalni próbálnak mindhárommal, de csak az oroszokkal sikerül mégpedig Jake Baeringtonnak (Gabriel Basso), aki a kölcsönös bizalmatlanságot tudja csak konstatátlni a beszélgetésből. Az oroszok tagadják ugyanis hogy ők lettek volna, de az amerikaik nem tudnak hinni nekik, mert mozgósítanak és atomtöltetekkel teli tengeralattjárókat indítanak Amerika partjaihoz. (Zárójelben jegyezném meg: egy interkontinentális atomrakéta fellövési helyét azonosítani képesek ma a nagyhatalmak, amit bizonyít az is, hogy jelelnleg minden rakétaindítási gyarkorlatról kerülnek ki információk, bármely pontján is történik ez bolygónknak.)

A film ugyanakkor kiemeli és szemlélteti is, hogy milyen könnyen előállhat egy éles helyzet és milyen hihetetlenül nagy a felelősség azoknak a vállán akiknek dönteniük kell milliók életéről egy ilyen szituációban. A film a végén nyitva is hagyja a kérdést, hogy végül miként dönt az amerikai elnök: válaszcsapást rendel el (belekezdve egy globális atomháborúba) vagy inkább kivár némi esélyt adva a háttérinformációk kiderítésére, de közben megkockáztatva egy újabb csapást országa ellen. 

A kép forrása: rollingstone.com

Ami számomra nagyon meglepő volt az a 15 perces időhatár, ami alatt egy atomrakéta az észlelést követően becsapódhat és hogy egyetlen esély van csupán az elhárítására, ami után ha nem sikerül, milliók halála következhet be elkerülhetetlenül. Az is kijózanító és egyúttal megdöbbentő, hogy egy atomnagyhatalom ennyire tanácsalan és kapkodó legyen egy ilyen helyzetben, amiről a film tanúskodik. Persze tudjuk jól, hogy ez csak egy film, de mélyen felkavaró belegondolni, hogy talán mindez tényleg így van. 

Ami a film legvégét illeti: valószínűleg a választámadást elrendeli az elnök, hiszen a záróképek arról szólnak, hogy miként menekítik atombunkerekbe a kiválasztott keveseket. A film szembesít bennünket félelmeinkkel és tehetetlenségünkkel egy olyan fejünk felett lejátszódó eseménysorral kapcsolatban, mely a létező legrosszabb végét jelentheti civilizációnknak. A történet kapcsán méginkább felértékelődik a béke jelentősége és annak felelőssége is, hogy mindent megtegyünk a legrosszabb elkerüléséért. 

John Wick alias Keanu Reeves 2014 óta öldösi a maffiózókat, amióta kutyáját és kocsiját is hazavágták annak idején 9 éve rossz arcú orosz banditák. Akkoriban Reeves éppen 50 volt, most közel 59 (2024 szeptember 2-án tölti be majd a 60-at). És bírja a gyűrődést, sőt hihető is amit csinál. A 185 centis, férfias megjelenésű és szakállas hitman karaktere, - akiről mint kiderült Fehéroroszországból került Amerikába és eredeti neve: Jardani Jovanovich (Джордани Йованович) - az elegáns bérgyilkosok közé tartozik. Mindig öltönyt visel, mindig szűkszavú és mindig győz a bunyókban vagy tűzpárbajokban. Gyors, vérprofi, halálos, ő a "rémkirály".

Keanu Reeves az a fajta figura, aki önmagában egy brand, vagyis bármi eladható vele. A Wick filmek sikerének legfőbb oka természetesen ő, vagyis a legfőbb karakter. De rajta kívül van még egy adu-ász is a készítők kezében: az a sajátos világ, melyet a Wick-filmek bemutatnak. Része egy rejtélyes alvilági hálózat, melyben kiemelt jelentőségűek a Continental hotelek és persze az adminisztrációs központ, ahol a tetovált csinos hölgyek dolgoznak és teszik közzé a hitmaneknek, hogy kit éppen mennyiért lehet likvidálni. És ott van még a legfelső kör is, akiknek titokzatos tagjai egy-egy komplett maffiát működtetnek, összeülve pedig az egész világ urai. Tizenketten vannak és teljes hadseregeknek parancsolnak. Csupán New York királya (Bowery King) dacol velük időnként, független szervezetével, mely hajléktalannak tűnő arcokból áll és akiknek galambok küldésével üzen.

A Wick-franchise jelenleg 4 részből áll: a 2014-es legelső epizódból, a 2017-es második felvonásból, a 2019-es Parabellumból és a legújabb, 2023-as negyedik felvonásból. Az én kedvencem mindig is a 2017-es fejezet volt, mert azt találtam a leghitelesebbnek és a leginkább kidolgozottnak. A nemrégiben mozikban futó 4.rész látványos megoldásokkal van tele, de sok a túlzás is. Mint a vak pasas, Donnie Yen (a filmben: Caine), akit korábban a Star Wars Rogue One-ben láthattunk az erőérzékeny Chirrut Imwe bőrében. Csakhogy ami egy Csillagok háborúja fantázia világban még elmegy, az egy jelenkori akció-thrillerben már kicsit gagyi.

A kép forrása: www.koimoi.com

Az is méltatlan, ahogyan szegény Charon karakteréve elbánnak. Bár a figurát alakító Lance Reddick tragikus hirtelenséggel valóban meghalt (szívbetegségben), a Continental hűséges recepciósa megérdemelt volna egy grandiózusabb véget. Mindig segítette Wicket és nagyon cool párost alkottak. Sajnálatos az is, hogy a Bowery King (Lawrence Fishburne) ezúttal nagyon kevés játékidőt kap, noha alakja határozottan feldobná a filmet.

A negyedik részben is akad fő-fő gonosz, akire a legfelső kör ideiglenesen teljhatalmat ruház: ő Marquis (Bill Skarsgard). Miközben Párizson keresztül és kasul üldözteti Wicket, nem igazán tűnik rémisztő alaknak. Bár a srác láthatóan nagyon igyekszik, túlságosan becsületes és fiatalos a képe ahhoz, hogy a világ egyik legelszántabb és legnagyobb hatalommal bíró maffia főnökének tűnjön.

A sztori vége kicsit kiszámítható és tragikus, ami nagyon megnehezíti az esetleges folytatást. Mégis valahogy hatással van ránk az egész, mert kapunk hősies harcot, drámát és megható záróképet is. A John Wick 4 jó film, de nálam még mindig a második a csúcs. Ajánlom viszont akciófilm fanoknak és minden Wick-rajongónak (nekik "kötelező" darab).  

Az értékelés a fenti indoklás miatt három és fél csillag vagyis közepesnél valamivel jobb, leginkább a látványelemek miatt és Reeves helytállása előtt tisztelegve, mely éltes korához képest nagyon is tiszteletreméltó (főként a verekedésekben és más erőnlétet igénylő jelenetekben).

A mesterséges intelligencia (artificial intelligence - AI) jelentős mértékben foglalkoztatja napjaink emberét, amit a nagy olvasottságú és nézettségű publikációk is bizonyítanak. Erre a bizonyos érdeklődésre a filmvilág is reagál, hiszen egymás után jelennek meg az AI -t középpontba állító alkotások. Ilyen volt a közelmúltban a Mission Impossible 7 Tom Cruise főszereplésével (júliusban) és az Alkotó című film (októberi megjelenéssel). A kettő közül most Az Alkotót vennénk górcső alá, mert érdekes koncepciót feszeget.

A kép forrása: deadline.com

A filmet az a Gareth Edwards rendezte, aki 2016-ban a Rogue One elkészítésével beírta nevét a Star Wars világ történetébe. A Zsivány Egyes kivételesen jó film lett hihetetlen látványvilággal, realisztikus háborús hangulattal és színvonalas megoldásokkal. A franchise old school rajongói és új követői is elégedettek lettek a végeredménnyel. Edwards azonban nem állt meg a Star Wars világnál, 2023-ban elkészítette az Alkotót.

A film alapkoncepciója egy disztópikus jövőkép, melyben a Földet emberek és robotok együttélése jellemzi. Utóbbiak azonban egy nap elkövetnek egy rettenetes dolgot: atombombát robbantanak Los Angeles központjában. Kerek egy millióan halnak meg, mire válaszul az USA háborút hirdet MINDEN robot ellen, az őket összefogó AI megsemmisítésének szándékával együtt. A harc jegyében hozzák létre a hatalmas repülő tömegpusztító járművet a Nomádot, mely a légkörben mozogva bárhol, bármikor képes lesújtani földi célpontokra.

Az amerikai hadsereg a robotok elleni küzdelemhez azonban a Nomád mellett Joshua őrmesterre is számít (John David Washington) akitől azt várják, hogy megkeresse a robotokat támogató egykori feleségét, Mayát (Gemma Chan), hogy a nő elfogásával lehetetlenné tegyék a robotok küzdelmét. Maya ugyanis a mesterséges intelligencia legfőbb szövetségese, a robotok megálmodója és megalkotója.

Joshua harcba is indul, de bevetése egy ponton túl felismeréssé változik, annak a felismerésévé, hogy a robotok valójában nem rosszak és a már említett atombomba felrobbantásában sem vétkesek. A férfi megismer egy kislányt, Alphie-t (Madaleine Yuna Voyles), akiről érzi, hogy valójában jó és akihez valami módon köze is van. Mint később kiderül: a gyermek nem más mint tulajdon gyermekének gépi manifesztációja, melyet felesége, Maya alkotott. Innentől Joshua a robotokhoz pártol és minden erejével Maya felkutatásába kezd illetve arra törekszik, hogy megsemmisítse a Nomádot.

A kép forrása: nordic.ign.com

Edwards filmje valójában szembemegy a szokásos AI-t démonizáló filmekkel és üdítő kivételt képez abban is, hogy nem misztifikálja a mesterséges intelligenciát. Az Alkotó nem helyezi negatív, világpusztító "szerepbe" az AI-t, sőt azt üzeni: "mi, emberek teremtettük, így legalább annyira emberi mint mi magunk". A talán meghökkentő gondolat teszi különlegessé Edwards filmjét (és ezért is foglalkozunk mi is most vele). 

A robotok humanizálása persze az egész filmet végigkíséri és ha odafigyelünk a jelekre, láthatjuk is ennek nyomait. Ilyen az is, hogy a robotok különböző korúak, vannak gyermek, felnőtt és idős arcú robotok, lányok, nők, csinos táncosok vagy öregasszonyok. A robotok többsége pedig emberi szokásokat vesz fel: egyesek dohányoznak, mások isznak, szórakoznak és persze alszanak. Edwards persze nem magyarázza meg, hogy a gépeknek miért lenne szükségük alvásra, hogyan dohányozhatnának (tüdő hiányában) és miért hatna rájuk az alkohol (emésztő- és idegrendszer nélkül), viszont ezekkel egyértelművé teszi, hogy "OLYANOK, MINT MI".

A film legfőbb üzenet így válik értelmezhetővé: bármi, amit az ember teremt, saját képére készül és felelős érte. A Biblia szerint "Isten saját képre teremtette az embert", mely kijelentés mára a "deus ex machina" azaz Isten a gépből tanulságává változott felvetve esélyét annak, hogy ha egyszer valóban megteremtjük a mesterséges intelligenciát, akkor az olyan lesz mint mi magunk. Hibáinkkal és gyarlóságainkkal együtt. Veszélyes lesz ránk, szembefordulhat velünk? Ez az a kérdés mely ma sokakat foglalkoztat és amelyre Garet Edwards filmje az Alkotó sajátos választ fogalmaz meg. 

A Bond-filmek sikersorozata 1962-ben kezdődött a legelső 007-es mozi bemutatásakor, mely a Dr.No címet kapta (Sean Connery és Ursula Andress főszereplésével). A figura kitalálója, Ian Fleming (1908-1964) korábbi brit hírszerző-tiszt, majd újságíró sajnos már a második Bond-epizód bemutatója után meghalt, így nem érhette meg a mára már 25 filmre bővült franchise sok évtizedes diadalmenetét. Viszont a legújabb, 25. rész láttán most egészen biztosan forogna a sírjában szegény. Hogy miért, arra hamarosan kitérek.

Forrás: www.007.com

Nézzük előbb a filmtörténet egyik legrégebbi és legikonikusabb alakjának fél évszázados történetét, eredetét és sztoriját, a karakter bemutatásával, mégpedig egy olyan képpel kezdve, melyen az edig James Bondot alakító hat színész szerepel. Balról jobbra: Timothy Dalton, Roger Moore, Daniel Craig, Sean Connery, Pierce Brosnan és George Lazenby.

A kép forrása: themultiverse.co

Ami James Bond karakterét illeti: a 60-as években Sean Connery, a 70-es években (és a 80-as évek elején) Roger Moore, a 80-as évek végén Timothy Dalton, majd a 90-es években (4 rész erejéig) Pierce Brosnan alakította. (1969-ben egy rész erejéig George Lazenby is beszállt.) Végül jött Craig korszakának 5 epizódja: Casino Royale (2006), A quantum csendje (2008), Skyfall (2012), Spectre (2015) és No Time to Die (2021). Bond a világ leghíresebb titkosügynöke lett, elsősorban stílusjegyei és látványos kalandjai miatt.

A Bond karakter a könnyed elegancia, az erő és a látványos kaland karaktere, aki mindig megmenti a világot az éppen aktuális főgonosztól, miközben a királynőt és Angliát szolgálja. Ezt a karaktert és fél évszázados figurát iktatta ki idei filmjével a "Nincs idő meghalni" című drámával Cary Joji Fukunaga rendező, miközben egy fekete-bőrű hölgyet (Lashana Lynch) egy női Bondot tett helyére, kijelölve az új Bond-éra fő-karakterét. Igen, felkészülhetünk egy jelentős korszakváltásra: Bond nincs többé, a helyét női ügynök(ök) veszik át.

Kép forrása: manners.nl

Ami a "No Time to Die" filmként való értékelését illeti: érdemes a többi Bond-film összevetésében vizsgálnunk. Az első 5 legnépszerűbb és legtöbb pontszámmal jutalmazott epizód az IMDb szerint: Casino Royale, Skyfall, Goldfinger, Oroszországból szeretettel és a Dr. No, amitől nem sokkal maradt le az Aranyszem, mely így épp nem fért bele az első 5-be (pedig szerintünk a második legjobb fejezet, az aranyérmes Casino Royale után). A Filmworlds blog sorrendje:

• 1. Casino Royale (2006)
• 2. Aranyszem (1995)
• 3. A magányos ügynök (1989)
• 4. A holnap markában (1997)
• 5. Goldfinger (1964)

A legjobbak főszereplői mellett (Craig, Brosnan, Dalton, Connery) a gyönyörű Bond-lányok teszik emlékezetessé és szórakoztatóvá az említett részeket. Közülük is kiemelkedik az utolsó két epizód Bond-szépsége, a francia Léa Seydoux.

A kép forrása: tamilnaatunadapu.in

A No Time to Die azonban Seydoux kisasszonnyal is alaposan lemarad a legjobb részektől (minden téren). A forgatókönyv gyenge, a rendezés felejthető, Craig játéka enervált, a főgonoszt alakító Rami Malek pedig csak árnyéka annak, amire képes volt például a Queen filmben (Bohém rapszódia, 2018). Egyedül Léa Seydoux jelenléte erős a filmben, mint Bond szerelme.

A legerősebb kritika a filmmel szemben az, hogy másnap is csak erőlködve idézhető fel, hogy miről is szól voltaképpen illetve milyen jelenetekben emlékezetesek a főszereplők. Mert hogy nem azok. Amire pedig nem volt a készítőknek felhatalmazásuk: kiiktattak egy filmtörténeti klasszikust, egy szimbólumot és jelenséget a Bond-mítoszt. EZ az, ami nehezen bocsátható meg Fukunaga csapatának (még akkor is, ha jogi örökösök közül Barbara Broccoli nevét adta társ-producerként a végeredményhez).

Nehéz lenne elmenni Ana de Armas szépsége mellett. Bár karaktere súlytalan és lóg a levegőben, a színésznő lenyűgöző jelenség a filmben. A kép forrása: tustyle.it

A Filmworlds blog 50% -ra értékeli ezt a stílusromboló drámát, mely bár címében azt írja, hogy a halálra nincs idő, valójában meggyilkol egy mítoszt, szegényebbé téve mindazon generációkat, akik Bond kalandjain nőttek fel.

Harmat Árpád

Köszönjük, hogy elolvastad! Ha tetszett, várunk FB oldalunkon is!

2021.10.03.17:44

A kereken századik blogbejegyzésemhez nagy örömmel választottam egy valóban értékes, három Oscart bezsebelt (de öt kategóriában jelölt) gyönyörű filmet, a 2018-as Zöld könyvet (Green Book). A Peter Farrelly rendezte, igaz történetre épülő 130 perces dráma olyan témát boncolgat, amely napjainkban nagyon aktuális: a faji előítéleteket és a faji megkülönböztetés 1960-as években jellemző formáit az Egyesült Államokban. A cselekmény ugyanis 1962-ben játszódik, John F. Kennedy elnöksége idején, amikor a színes-bőrű lakosság helyzetét javítani próbáló polgárjogi törvények még csak előkészületben voltak. (A leghíresebb ilyen jogszabályt 1964 július 2-án írta alá Lyndon B. Johnson [aki mellesleg egyébként rasszista volt].)

A kép forrása: Netflix.com

A feketék helyzete tehát az 1962-es esztendő Amerikájában a legkevésbé sem volt irigylésre méltó, főleg a déli államokban (pl. Georgia, Alabama, Mississippi), ahol bizonyos éttermekbe, bárokba, szállodákba be sem tehették ekkoriban a lábukat. Ennek a helyzetnek a dacára az északi államokból olykor - olykor délre vetődött egy-egy színes-bőrű utazó, így a számukra megszületett a "Zöld könyv" mely mindazokat a déli államokban található szállodákat, moteleket, éttermeket és nyilvános helyeket tartalmazta, ahol gond nélkül megszállhatott akkoriban egy afroamerikai. A film cselekménye erre a bizonyos történelmi helyzetre épül, mely különleges keretbe foglalja a két központi karakter: Hantás Tony (Viggo Mortensen) és a színes-bőrű Don Shirley (Mahershala Ali) sztoriját.

A kép forrása: kulter.hu

A cselekmény önmagában véve nem bonyolult, ám az érzések, melyeket a történet megidéz, nagyon is összetettek. Szemléletesebben és elgondolkodtatóbban ugyanis nem is lehetne bemutatni a rasszizmus és fajgyűlölet képtelen groteszkségét és értelmetlenségét. Egy tehetséges zongorista, aki művelt (ráadásul doktorátussal is bír) zenei élményt ad olyanoknak, akik bőrszíne miatt lenézik, noha ugyanakkor élvezettel hallgatják művészetét. Képtelenebb nem is lehetne a szitu.

Az utazás ezt a képtelenséget teszi egyértelművé. A két férfi kölcsönösen tanul egymástól: Tony például elsajátítja, miként tud választékosabb leveleket írni feleségének, Don pedig ráébred arra, hogy a legnemesebb érzésekhez, mint az önzetlenség vagy a segíteni akarás nem szükséges magas társadalmi rang vagy műveltség. Végül mindketten megtanulják, hogy két ember kapcsolatában csak a legbensőnkben lakozó tisztesség számít, akármennyire is eltérő közegből érkezzenek. Érzelmi csúcspontot jelent az a jelenet, melyben betelik a pohár náluk és együtt döntenek arról, hogy inkább vesszen a pénzük, de nem hagyják megalázni magukat és faképnél hagyják az egyik koncertjüket (megtartva ezzel Don emberi méltóságát). Végül Tony saját házába hívja karácsonyozni Dont, rokonai körébe, amivel teljessé válik érzelmi és belső átalakulása.

A valódi Tony és Don (forrás: perledisapereeleonora.com/passione-cinema/

A Zöld könyv teljesen megérdemelten nyert 3 Oscart (köztük a legjobb filmnek járót), mert megtekintésével mi magunk is tanulunk. Például történelmet, emberséget és az előítéletek értelmetlenségét. Mind Viggo Mortensen, mind pedig Mahershala Ali óriási alakítanak, bár kettejük közül utóbbi kapta meg végül a legjobb férfi mellékszereplő díját. (A 2019-es Oscar-gálán a legjobb főszereplő arany szobrocskáját Rami Malek vihette haza a Queen alakításért.)

Értékelésem nem is lehet kevesebb 90%-nál miközben mindenki arra biztatok, hogy nézze meg ezt az egyszerre megható és elgondolkodtató drámát, mely kétségtelenül az elmúlt 3 év egyik legjobb filmje.

Köszönjük, hogy elolvastad! Ha tetszett, várunk FB oldalunkon is!

2021.07.28.23:20

Az orosz filmipar 2021-ben készítette el a maga saját filmváltozatát az 1986-os csernobili atomkatasztrófáról, mely egyben válasz is volt az HBO nagy sikerű, 2019-es minisorozatára. Az orosz dráma rendezője és főszereplője a 36 éves Danila Kozlovsky egy szerelmespár drámáján keresztül mutatja meg a tragédia éjszakáját és következményeit. A végeredmény egy érzelmesen szomorú történet, mely az HBO sorozathoz képest merőben más megközelítésben láttatja a 35 évvel ezelőtt történteket. A Csernobil 1986 jelenleg a Netflixen tekinthető meg.

Kép forrása: Netflix

Ha a két filmet szeretnénk összehasonlítani, akkor egy dolog azonnal feltűnik: míg az HBO minisorozat komplex képet próbál nyújtani a katasztrófáról, feldolgozva annak okait majd bemutatva szereplőit és felelőseit is, addig az orosz változat csupán egy hangulatot igyekszik megidézni és csupán a drámát illetve hősiességet akarja kiemelni egyszerű karakterek sorsán keresztül. Míg az előbbi esetben megismerjük a műszaki okokat a felelősök hibáit, a tűzoltók, búvárok, bányászok szenvedéseit és a kármentésben kiemelkedő két központi figura: Scserbina illetve Legaszov sztoriját, addig az utóbbi változatban (az orosz drámában) csak egy egyszerű orosz tűzoltó és barátnője (illetve annak kisfia) vannak a középpontban. A két ember ide-oda való hányódása, egyikük menekülése, másikuk helytállása a tűzoltásban, (majd a reaktor alatti medencék leengedésében) adják a film vázát (és alapcselekményét).

Ami az értékelést illeti: erős aránytalanságok zavarják a film élvezetét, mert az elején túl sokat kell foglalkoznunk a szerelmespár irreleváns konfliktusaival, a végén pedig indokolatlanul elnyújtott és unalmas az a rész, mely a medencék leengedésével telik. Hosszú percek telnek el a játékidőből a búvárruhás főhősök mutatásával, miközben szinte semmi nem történik.

Kép forrása: Netflix

Sajnálatos az is, hogy csak minimális kitekintést kapunk a csernobili atomkatasztrófa egészéről, kizárólag a tűzoltók és később a búvárruhás kimentők vannak górcső alá véve. Egyetlen valós résztvevő sincs megnevezve (vagy akár megemlítve): sem Gyatlov, sem az erőmű vezetője, Bruhanov, sem pedig az említett Legaszov (vagy akár az önfeláldozó tűzoltók bármelyike (pl Ignatyenko). Minden a hősies helytállás névtelen általánosságát van hivatva szolgálni (az összes ott helytállóra, de különösen a kitalált figura, Alexejre nézve). Ez a film legfőbb motívuma. Alekszej egyébként a vagány 30-as orosz férfi archetípusa, akit csak a munkája érdekel, ám közben a katasztrófa átformálja: felelősségteljes, áldozatkész és segíteni akaró hőssé válik, aki sokakat megment és egy 10 éves kisfiúnak is visszaadja az életet. Mindez kicsit patetikussá teszi a filmet, enyhe hatásvadászattal.

A látványvilág nem rossz, de tized annyit sem kapunk Csernobil látványából, mint az HBO minisorozatában. Rengeteg az unalmas rész, igazából alig akad izgulni-való és minden a hősiességre van kihegyezve. Kevés a karakter is, és még a meglévőket sem mutatja be rendesen a script ; csupán Alexej és Olga párosát ismerjük meg, de kettejük közül csak a férfi motivációi illetve természete kap kellő játékidőt.

Kép forrása: Netflix

Összességében a Csernobil 1986 (Chernobyl: Abyss) csak a téma iránt mániákusan érdeklődő rajongóknak tud újat mutatni, viszont minőségben, élvezeti értékben, színészi teljesítményekben, látványban és rendezésben mélyen alatta marad az HBO 2019-es 5 részes minisorozatának. Ha az angol változat 85-90% -os, akkor az orosz verzió talán 50-55%.

Köszönjük, hogy elolvastad! Ha tetszett, várunk FB oldalunkon is!

2021.07.22.23:03 

Mivel nem láttam még Russell Crowe-ot negatív szerepben, nagy várakozásokkal ültem le a Téboly (Unhinged) című 2020-as thriller megtekintéséhez (főleg, hogy kimondottan jókat hallottam róla korábban). A rendező, Derrick Borte aki Németországban született, de amerikai állampolgárként  vált filmessé - és aki sajátos keresztnevét valószínűleg az ismert 80-as évekbeli német sorozatból "nyerte" - nem mondható éppen termékeny direktornak, hiszen a Tébollyal együtt is, csupán 3 film köthető nevéhez (Eladó a családom [2009], London Town [2016], Téboly [2020]). Ennek dacára egy kétségtelenül pörgős, gyors tempójú és izgalmas filmet rakott össze, egyetlen hosszú - közel 90 perces - üldözési jelenetre építve a scriptet.

forrás: IMDb.com

Az alaptörténet faék egyszerűségű, minimális spoilerrel néhány mondatban leírható, a meglepetések, fordulatok elárulása nélkül is. A bekeretezett részben átfuthatod. Viszont ha semmit az égvilágon nem akarsz tudni a történetről (mert még nem láttad és igényt tartasz minden meglepetésre) akkor ugord át az itt következő bekeretezett részt (bár tényleg csak a sztori vázát írom le benne):

A kép forrása: port.hu

Az üldözésben szinte mi nézők és résztveszünk, ott vagyunk Rachel mellett a kocsijában, vele együtt rettegünk, izgulunk és félünk, a kiutat keresve. Caren Pistorius (aki - utánaolvastam - nem rokona a barátnő-gyilkos és paralimpikon Oscar Pistoriusnak [bár mindketten Dél-Afrikaiak]) kimondottan hiteles alakítást nyújt a menekülő Rachel szerepében. Persze az igazi meglepetés: Russell Crowe, aki tökéletesen helytáll a gonosz karakter megjelenítésében: szemeiből valódi őrültség árad és hihetően félelmetes figura, mind a 130 kilójával. (Crowe nagyon meghízott, többnyire a kamera kerüli hatalmas hasának mutatását, de vannak jelenetek, melyekben jól látszódik, hogy az egykori gladiátor mára valóságos gömböccé vált.)

Ami az analógiákat illeti: ezek közül nálam első helyen áll az 1971-es Steven Spielberg rendezés, a Párbaj (Duel), mely ebben a kategóriában - mármint az őrült országúti üldözős-rettegős műfajban - időben elsőnek tekinthető (tekintve, hogy kereken 50 éves filmről van szó). Itt egy hétköznapi autóst vesz üldözőbe egy hatalmas kamion az országúton, mégpedig egy előzést követően, melyet az agresszív teher-autó sofőr zokon vesz. A kergetőzés élet-halál harccá változik, feszült izgalmakkal.  Aztán újabb analógia az 1993-as Összeomlás (Falling Down), Michael Douglas látványos bekattanós, gyilkolászós mozija, rengeteg megdöbbentő jelenettel. A főhős itt is hétköznapi figura, aki egy dugóban kattan be és kezd ámokfutásba. Harmadik párhuzam nálam a 2001-es Kéjutazás (Joy Ride), szegény megboldogult Paul Walker, Steve Zahn és a csinos Leelee Sobieski főszereplésével. Ebben a sztoriban egy három fiatalból álló társaságot pécéz ki magának egy őrült kamionos, miután azok CB rádión beszólnak neki és alaposan megtréfálják. A pasas nem veszi tréfának a dolgot és öldöklésbe kezd, melynek során napokon keresztül üldözi a fiatalokat. Nálam valamiért ide sorolódik még a 2017-es Gyerekrablók is, az 51 évesen is gyönyörű Halle Barryvel, aki ebben a filmben végig gyermekét akarja visszaszerezni hosszú autós-üldözések során. Ha a Tébolyt a felsoroltakhoz hasonlítjuk, megállja a helyét, még ha talán kevésbé véres is, mint mondjuk az Összeomlás vagy a Kéjutazás. 

Nézzük a film pozitívumait: a film erőssége Russell Crowe átütő játéka, félelmetes és hihető fellépése végig a film alatt. Nálam pozitívum a szerintem nagyon szép és csinos Caren Pistorius alakítása is, a menekülő Rachel szerepében, illetve pozitívum a rendezés pörgősen gyors jellege is.

Vannak azonban negatívumok is: ezek közt igazából egyetlen egy emelkedik ki, a hihetőség. Ezzel vannak ugyanis gondok. Nem túl hihető például, hogy a rendőrség egyetlen pillanatra sem képes lekapcsolni egy cserbenhagyásos gázolót (aki már a film első 30 percében halálra gázol egy férfit egy benzinkúton több szemtanú előtt, a város közepén, mégpedig fényes nappal). Tom még ezek után indul csak be és kergeti egy fél napon keresztül Rachelt, a hatóságok orra előtt, tucatnyi kocsival ütközve, amerre csak jár. Nem hihető az sem nagyon, hogy mennyire simán használja a nő mobilját, (amire csak akarja). Ma már az okostelefonok nem csekély védelemmel vannak ellátva, nem beszélve a rendőrség beavatkozásáról ezen a téren is. Kicsit túlzásnak tűnik nekem az is, hogy az őrült férfi a végén már Rachel családját veszi célba, értelmetlenül nekik esve és gyilkolászva (Olyan ez, mintha a forgatókönyv már nem tudná hová fokozni a feszültséget és ilyen módon keresne új rettegni-valót a nézők számára, a hihetőség határait átlépve). Kár, mert így is kapunk izgulni-valót bőven.

A végső mérleg mégis a pozitív irányba billen: a Téboly egy nagyon izgalmas mozi, rengeteg ütős jelenettel Russell Crowe kiemelkedően jó játékával és pörgős rendezéssel. Értékelésem: 75% 

Köszönjük, hogy elolvastad! Ha tetszett, várunk FB oldalunkon is!

2020.02.07.13:35

Jelenleg is nagy nézettségnek örvend a Netflixen futó Triple Frontier (Határok mentén) című 2019-es amerikai akciófilm, mely akkor került a Filmworlds figyelmének fókuszába, mikor kiderült: tavaly simán benne volt a csatorna 10 legnézettebb saját készítésű Netflix - produkciójában (erős 63 millió feletti bevétellel). Kritikus szemmel megnézve a filmet, egy határozottan pozitív összkép alakult ki bennünk, ami elsősorban a főszereplőknek köszönhető és kevésbé a rendezésnek vagy a forgatókönyvnek. 

Az alapszitu nagyon egyszerű: adott egy 40 pluszos csapat, kiöregedett, de még ma is jó formában lévő ex-kommandósokból, akik anyagi szempontból nehezen boldogulnak, noha egész életükben a hazájukat szolgálva akcióztak. Az 5 ütős arc: Tom (Ben Affleck), Santiago (Oscar Isaac), William (Charlie Hunnam), Ben (Garrett Hedlund) - ő egyedül 40 alatti - és Francisco (Pedro Pascal) a jó öreg Mandalori harcos. Egy nap Santiago (Oscar Isaac) kezdeményezésére eldöntik: most először saját magukért mennek terepre, vagyis anyagi haszonért indulnak csatába egy Dél-amerikai drogbáró vagyonának megszerzésével (a 100 milliós zsákmánnyal orvosolva anyagi problémáikat).

Az alapgondolat mindenesetre érdekes: valóban elgondolkodtató, hogy egy olyan kommandósokból álló csapat, melynek tagjai havi fixért kockáztatják életüket (éveken át), mennyire lenne sikeres, ha egyszer - afféle Kelly hősei mintájára - önző okokból, saját haszonra indulna bevetésre. A kérdésre a film forgatókönyve meglehetősen sajátságos választ ad, mely egyszerre meglepő és megrázó.

A script két részre osztja az alaptörténetet és a cselekményt: az egyik magát a bevetést mutatja meg a nézőknek - ütős akciókkal egy izgalmas menekítési jelenettel - a másik pedig a csapattagokat ért lelki traumát tárja elénk (melyről nem árulhatunk el semmit, a meglepetések és érdeklődés fenntartása miatt). 

A bevetés profin alakul egy bizonyos pontig, utána azonban nem várt bonyodalmak és nehézségek szólnak közbe, megakasztva az olajozottan megtervezett akciót. A kis csapat egyre nehezebb helyzetbe kerül, míg egy tragédia végképp tönkretesz mindent. Innentől már csak a hazatérés foglalkoztatja az ex-kommandósokat.  

Ami az alakításokat illeti: nekem leginkább Oscar Isaac játéka tetszett. Karaktere a legfontosabb figura: ő dolgozza ki az akciót és ő tartja össze az 5 fős kis csapatot is, melynek tagjai régről ismerik már egymást. Isaac számomra először a 2015-ös Ex Machina című sci-fi kamara-drámában bizonyított, de tetszett a Star Wars legutolsó trilógiájában is, mint Poe Dameron. Az Isaac által alakított Santiago (becenevén: Pope) tartja a kapcsolatot a gyönyörű Yvonnával is (Adria Arjona), akiben megbízik a drogbáró, Lorea. Az ő segítségével jutnak be a Dél-amerikai drogtanya központjába, felkutatva Lorea (Reynaldo Gallegos) falakba rejtett több száz millióját. Santiago 3 milliót igér Yvonnának a segítségért és öccse kimenekítését az országból. A filmben a legnagyobb név Ben Affleck, aki azonban kissé enervált, fáradt alakítást nyújt, bár drámai karakteréből sokkal több is kihozható lenne.

Most pedig nézzük a pozitívumokat és negatívumokat! Pozitívum a helyszínek megjelenítése, a dzsungel látványa, a drogbanda központjának tálalása és a sok akciójelenet is; amellett a már említett alakítások: Oscar Isaac, Pedro Pascal és Charlie Hunnam játéka. Negatívum, hogy nem igazán látjuk kibontva a másik oldalt, a drogbárót, a csapatát és a rosszfiúkat. A főszereplők csapata heroikusan küzd ugyan, de valójában nem tudjuk, hogy kik ellen. Ezen a ponton a hitelesség is sérül picit: ha egy Dél-amerikai drog-központól ellopnának 250 milliót, a fél kontinens a tolvajok nyomába eredne. Nem csak gyerekek, hanem bizony nagyon kemény arcok is. Ebből viszont sajnos nem sokat mutat J. C. Chandor rendező. 

Összességében a Határok mentén egy izgalmas, szórakoztató akció-dráma, fordulatokkal, többször is nézhető kivitelben, bár közel sem tökéletes rendezéssel és forgatókönyvvel. A Filmworlds blog értékelése: 75%.

Köszönjük, hogy elolvastad! Ha tetszett, várunk FB oldalunkon is!

2020.01.29.14:40

Az inkább látványos akciófilmekkel ismertséget szerzett új-zélandi rendező, Taika Waititi a Thor: Ragnarök és egy kitűnő Mandalorian epizód elkészítése után tavaly egy egészen elképesztő drámát tett le az asztalra Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit) címmel, melynek nem csak rendezője de forgatókönyvírója is ő maga lett (sőt az egyik karakter megszemélyesítője is). A film különlegessége az a finoman elegáns szarkazmus, mely fokozatosan vezeti rá nézőit a nácizmus groteszkségére és a 30-as évek Németországának szürreális képtelenségeire.

A cselekmény középpontjában egy alig 10 éves kisfiú, Jojo Betzler áll (Roman Griffin Davis), aki a háborút folytató Hitleri Németország akkoriban elterjedt tömegfelfogását követve Hitlerjugend tag és a nácizmus lelkes követője. Megtévesztett gyermek, mint sok milliónyi társa, akik csak mindenben meg akarnak felelni az uralkodó elvárásoknak. Jojo azonban valójában, legbelül jó gyerek, így az ellentétet egy képzelt baráttal oldja fel: folyton maga mellett látja Adolf Hitlert. A Führer, aki válságos perceiben mindig ott áll mellette, megértő beszélgetőtárs, aki bátorítja és segíti ha szükséges. Így van ez akkor is, amikor a Hitlerjugend táborban azt a feladatot kapja, hogy öljön meg egy nyulat és dobjon el egy kézigránátot. A nyulat ugyan képtelen megölni, de a gránátot elhajítja, csak éppen az egy fának csapódva visszapattan hozzá és megsebesíti. A robbanás örök életre sebeket hagy az arcán, de egyúttal bátorságáról is örök emléket állít.

Jojo édesanyja, Rosie (Scarlett Johansson) elfogadja kisfiát olyannak, amilyen, de ő maga gyűlöli a nácizmust. Mint később kiderül: nem éri be a gyűlölettel, titokban tenni is próbál valamit a nácizmus ellen (ami végül sajnos vesztét okozza). Közben azonban fiát szeretetben neveli és a háborús viszontagságok közben is mindennek a vicces oldalát keresi minden fiával töltött percében. Fordulatot hoz a pillanat, mikor Jojó rájön: édesanyja egy 17 éves zsidó lányt bújtat az emeleten, (korábban meghalt lánya legjobb barátnőjét). A csinos Elsa Korr (Thomasin McKenzie) a háború kirobbanása óta bujkál, de a harcok utolsó évében Rosie próbál gondoskodni róla. Esténként élelmet visz neki, beszélget vele és tartja benne a lelket. Jojo azonban csak a propagandából ismert zsidót látja a lányban, vagyis az ellenséget.

A film egyik különlegessége a 10 éves Jojo és a 17 éves Elsa kapcsolatának sajátos alakulása. Jojo kezdetben retteg a közellenségnek kikiáltott zsidó lánytól. Késsel, pajzzsal védekezik Elsával szemben de alulmarad a küzdelemben. Ugyanakkor rájön arra is, hogy nem árulhatja el Elsát, mert akkor édesanyja és ő is a hatóságok kezébe kerülnek (mint zsidókat bújtató kollaboránsok). Ennek ellenére minden nap felmegy Elsához beszélgetni (anyja előtt titokban tartva, hogy tud egyáltalán a lányról), mely alkalmakkor kifaggatja őt a zsidókról. A kisfiú fokozatosan ráébred arra, hogy a mindenki által gyűlölt zsidók ugyanolyan emberek, mint a németek. A félelemből így idővel érdeklődés, az érdeklődésből elfogadás, az elfogadásból pedig szeretet (sőt szerelem) lesz. Jojó megkedveli Elsát és életének nélkülözhetetlen részévé válik.

Ez a szeretet segíti át a kisfiút azon a traumán is, hogy a nácik kivégzik édesanyját. A tragédiát GESTAPO vizsgálat követi: a nácik nagy létszámban özönlik el a házat, melyet mindenestől átkutatnak. Elsa rejtekhelye és élete veszélybe kerül, ám a lány ügyes tervet eszel ki: önmagát a kisfiú maghalt nővérének, Ingének adja ki, aki korban és még külsőre is hasonlít rá. Az egyik német tiszt, Klenzendorf kapitány (Sam Rockwell) - aki korábban Jojo kiképzője volt a Hitlerjugend táborban - elkéri Elsa papírjait, de mikor észreveszi, hogy a lány rossz születési dátumot ad meg (nem emlékezve pontosan arra, hogy mikor született Inge, akinek kiadja magát), szemet huny a tévesztés felett. Klenzendorf egyébként a film egyik legszínesebb egyénisége: egyértelműen nácinak tűnik, ugyanakkor képes arra is, hogy humorral fogja fel a színjátékot, amire hazája kényszeríti. Később pedig kiderül róla, hogy emberséges, hiszen nem jelenti a GESTAPO embereinek, hogy Elsa nem jól tudja saját születési dátumát (és így valószínűleg nem is az, akinek mondja magát). A film végén Klenzendorf menti meg Jojót, amikor a Németországot és a várost elözönlő szövetséges katonák minden német egyenruhás felnőttes - gyermeket begyűjtenek. Az egyik kivégző-központba lökdösik Jojót is mivel egyenruhát visel, ám Klenzendorf leszedi róla ezt a zubbonyt és zsidó gyereknek nevezi (sőt le is köpi). Ezzel megmenti, hiszen a szövetséges katonák rögtön az utcára lökik (aki zsidó, az nem lehet náci ugyebár).

A Klenzendorf alakjában felfedezhető kettősség a film számos jelenetében felfedezhető: tetten érhető a náci rituálékat kísérő vidám zenében és abban, ahogyan Jojó illetve barátja, Yorki (Archie Yates) beszélgetnek az eseményekről (háborúról, zsidókról). A groteszk, szarkasztikus fekete-humor minden jelenetet áthat: leginkább Adolf Hitler megjelenéseiben feltűnő. A kisfiú képzeletében rendszeresen felbukkanó Führer egyszerre barát és mentségeket kereső társ. Feladata, hogy elviselhetővé tegye Jojó számára a valóságot. Aztán idővel már a kisfiú is felfedezi álságos, hazug jellemét és megszabadul tőle.

A Jojó Nyuszi egy többrétegű film: finoman vezet rá bennünket a fajgyűlölet nevetséges értelmetlenségére. A film egyik mondata mindent magába sűrít: amikor Jojó felakasztott embereket lát az utcán és megkérdi az anyját, hogy "mit tettek", Rosie ezt válaszolja neki: "ami tőlük telt". Fekete humor, szarkazmus, érdekes gondolatok nagyon finom árnyalásban tálalva, jól emészthető formában, emberséges náci tisztek és fasisztából zsidók megmentőjévé lett gyermekek jótetteiben kifejeződve.

Ajánljuk az elvontabb filmek kedvelőinek és mindazoknak, akik egy sajátosan új szemszögből is megnéznének egy háborúról és gyűlöletről sokat eláruló történetet, a zseniális Taika Waititi rendezésében. Értékelés: 80%

Köszönjük, hogy elolvastad! Ha tetszett, várunk FB oldalunkon is!

Lone Wolf kritika

Óriási várakozás előzte meg Christopher Nolan legújabb filmjét, a Tenet című akció-thrillert. A hazai mozikban jelenleg is futó különleges alkotás kicsit science fiction is, az alaptörténetben markánsan megjelenő "invertálás" és "entrópia" illetve "időugrás" fogalmak képbe hozásával. Ezek nem csupán kiegészítik, de alapjaiban határozzák meg a cselekményt, mondhatni ezek körül forog minden. Ha különválasztjuk az említett képtelenségeket fogalmakat és a dramaturgiát, akkor két külön síkon elemezhetjük a Nolan művét: részint filmként (a rendezés, színészi játék és látványelemek vizsgálatával) és külön a zavaros alaphelyzet értékelésével. Érdemes az előbbivel kezdeni.

A Tenet egy pörgős rendezésű akcióorgia, melyben egy világ megmentését célzó, rejtélyekkel teli nyomozás zajlik, amit időnként akciódús bevetések - betörések, verekedések, lövöldözős összecsapások - szakítanak meg. A központi karakternek (Nolan tudja miért) végig nem derül ki a neve, egyszerűen "The Protagonist" -ként (főszereplőként) emlegetnek a plakátok és filmes oldalak is, de a figura alakítóját természetesen ismerjük: ő John David Washington, Denzel Washington 36 éves fia. A filmben szembeni várakozások nagy részben hozzá kötődnek: ugyanis bár nem ez az első szerepe, a széles nagyközönség most találkozik vele először. Én magam sem ismertem a színészt korábban, de (később kifejtve alakításáról kialakult véleményemet) annyit már most elárulok, hogy szerintem a legkevésbé sem hasonlít apjára és sajnos a Denzel Washingtonra jellemző különleges és markáns kisugárzás is hiányzik belőle.

kép forrása: people.com

A filmben ő kezdi el felgöngyölíteni azt a furcsaságokkal teli ügyet, mely a Föld elpusztításával fenyeget. Legfőbb ellenfele az Oroszországban született és nevelkedett, de onnan emigrált és külföldön mesés vagyont szerzett Andrei Sator, akit Kenneth Branagh alakít. Az öntörvényű Sator mostohán bánik feleségével, Kat -tel, akinek megformálója a filmben a közel 190 centis Elizabeth Debicki. A megfélemlített nő a nyomozást vezető John David Washington segítőjévé válik, összefogva az akciócsoporttal, hogy együttesen akadályozzák meg férjét szörnyű terve megvalósításában. Fontos tagja még a csapatnak Neil (Robert Pattinson), aki tapasztalt ügynökként Washington legfontosabb embere és Rohan (Anthony Molinari), aki a katonai akciók vezetője.

Csakhogy Sator kiiktatása nem túl egyszerű, mert valamiféle jövőből származó segítséget kap: egy olyan technológiát, mely a tárgyak entrópiájára és az invertálásra épül. Ezzel a módszerrel képes időbeli ugrásokra és arra is, hogy az atomhatalmak tömegpusztító fegyvereiből egy minden eddiginél pusztítóbb új bombát készítsen. A főhősök legfőbb feladata ENNEK megtalálása és Sator megölése. (Zárójelben jegyezném meg: Sator motivációjával azért adós marad Nolan, hiszen csak annyit tudat velünk a forgatókönyv, hogy a férfi rákos így a "ha én elveszek, vesszen mindenki más is" elve minden magyarázat világpusztító terveire.)

forrás: express.co.uk

És most röviden a dolog science-fiction részéről: teljesen zavaros az egész. Nem tudni hogyan működik, mitől működik, mi a lényege, hogyan használható, csak az, hogy halálos és hogy egy szerkezettel bárki "átmehet" inverz "üzemmódba". Csak egy átfordító gép kell hozzá és utána egy oxigénmaszk, speciális levegővel, mert hogy inverz módban nem tudunk normál levegőt belélegezni. (WTF??) Így a film második felében inverz módba átváltó John David Washington és csapata végig maszkban akciózik a zárójelenetig. Ez a bizonyos rejtélyes "inverz mód" persze rengeteg látványos és szürreális képi beállítást ad a nézőknek: fordítva szálló madaraktól, a hátrafelé száguldozó autókon keresztül egészen a pisztolycsőbe visszaérkező golyókig. Valahogy nem vehető komolyan a dolog (legalábbis nekem nem sikerült hihetőnek látni).

forrás: see-mag.fr

A rengeteg akciót speciális hangeffektek kísérik végig a film alatt. Bár Nolantól megszokhattuk már a hang-hatások túltolt dömpingjét (pl.: Dunkirk című filmben), ezúttal eltalálta a megfelelő adagolást és a Tenetben tényleg a feszültségfokozást szolgálják a különböző audio technikák. Ami az alakításokat illeti: John David Washington mérsékelt sikerű játékot mutat: nagyjából ugyanazzal az arccal tolja végig a 150 percet. Apropo játékidő: nagyon elnyújtott ez a két és fél óra, ami a rengeteg felesleges "üresjáratnak" értelmetlen jelenetnek köszönhető, simán belefért volna 110 percbe is. 

A szereplők közül senkit nem lehet kiemelni, sajnos még a tapasztalt, öreg színészek sem nagyon remekelnek, mint az egyetlen jelenetet játszó Michael Caine, vagy a főgonosz szerepében gyűlölködő és folyton dührohamokat kapó Kenneth Branagh. Azért néhány pozitívumot is megemlítenék (a már szóba hozott hangeffektek mellett): egy-két akciójelenet ugyanis egészen izgalmasra és látványosra sikeredett: mint a legelső 15 perces nyitó scene (a kijevi opera ostromával), vagy John David Washington egyetlen nagyobb verekedési jelenete egyszerre több ellenféllel egy konyhában, illetve egy indiai toronyház megmászása a film közepénél.

A Tenettel a legnagyobb probléma nem a színészek alacsony színvonalú játéka (egy akciófilmnél ez egyébként sem prioritás, csak inkább bosszantó, egy "A" kategóriás filmnél), hanem a zavaros katyvasz-sztori, melyből hiányzik az eredetiség, a hitelesség és a fantázia. Ironikus, hogy Nolan legjobb dobása a 2010-es "Eredet" - mellyel egyébként sokan állítják párhuzamba a Tenetet - valóban "eredeti" történet. Egyszer nézős tehát Nolan legújabb dobása, de kétséges, hogy megér e egy mozijegyet. Értékelésem: 50%  

Alapsztori: 40%, rendezés: 50%, színészek: 55%, látványvilág: 50%

Köszönjük, hogy elolvastad! Ha tetszett, várunk FB oldalunkon is!

2020.08.29.14:55