Lezajlott a 88. Oscar-gála is a Saul fia sikerével, a Spotlight, A visszatérő és a Mad Max 4 nagy győzelmeivel, illetve DiCaprio és Inárritu "megdicsőülésével". A Spotlight kettő, a Visszatérő három, a Mad Max pedig hat elismerést zsebelt be. A gála kapcsán a három legfőbb hír, hogy 35 év után végre újra nyert magyar produkció is Oscart (utoljára 1981-ben volt erre példa a Mephisto díjazásakor), illetve hogy DiCaprio megkapta végre az arany szobrocskát és végül, hogy a Mad Max 4 elismerésével az Amerikai Filmakadémia nyitott a mainstream-közízlés és tömegfilm magasabb szintű elismerése felé. Bár erre korábban is akadt példa és tény hogy csupán "másodlagos" kategóriákban tarolt a George Miller produkciója (legjobb látvány, jelmez, vágás, smink, hangkeverés és hangvágás) azért jelzés értékű, hogy a döntnökök mennyire "hallgattak" a tömeghangokra. A Filmworlds blog a Mad Max túlértékelését leszámítva egyetért a díjazásokkal és gratulál a nyerteseknek. (Azt azért nagyon sajnáljuk, hogy a Mentőexpedíciót teljesen mellőzték.)

Lone Wolf kritika

A Spielberg nevéhez köthető Kémek hídja (Bridge of Spies) megtekintése után első gondolatom az volt, hogy „… ez bizony nagyon gyengécskére sikerült”. Talán nem lettem volna ennyire csalódott, ha kisebb várakozásokkal kezdek a mű megtekintéséhez, de bevallom: nagyon szeretem a kémtörténeteket, és – nagyrészt hivatásomból is adódóan - nagy kedvencem a hidegháborús korszak is. Mindezek miatt nagyon vártam már a Tom Hanks főszereplésével készült filmet. Mielőtt azonban kifejtem véleményemet, kiemelném, hogy nagyon nehéz feladat jó kémes produkciót készíteni, ráadásul ennél a történetnél erősen korlátozta a rendező fantáziájának szárnyalását az is, hogy ezúttal valós sztorit kellett bemutatnia. Tegyük hozzá azért, hogy a szárnyaláshoz ennek a filmnek kábé annyi köze van, mint pingvinnek a magaslati levegőhöz (ha már maradunk a madaras hasonlatoknál).

Ha az utóbbi évek „filmes termésében” léteznek maradandó alkotások, akkor az „Életrevalók” -nak egészen biztosan ezek közt van a helye. Olivier Nakache és Eric Toledano 2011 -es filmje ugyanis zseniális a maga nemében és túlzás nélkül állítható, hogy egy örök érték a filmek sorában. Ha végignézzük, egyik pillanatban nevetünk, a másikban meghatódunk, és mindvégig azt érezzük: most valami olyasmit látunk, ami végre igazi, eredeti, valós érzésekkel teli és egy új világot nyit meg előttünk. Egy világot, melyben az egyik ember életkedvet tud adni egy másiknak, miközben minden lehetséges módon megmenti őt a legrosszabbtól. Ez a film az önzetlenség, a segíteni akarás, az életszeretet legegyszerűbb megjelenítése egy humorba "ágyazott", fantasztikus történet keretei között. Az "Életrevalókban" a francia rendezőpáros egy valós történetet filmesített meg, egy mozgásképtelen, nyaktól lefelé lebénult gazdag, arisztokrata milliárdos és egy szegény, börtönviselt, bevándorlók gyermekeként nyomorgó, külvárosi férfi között. A furcsa páros kapcsolata valami olyan eredetiséggel ragadja meg az élet nagy kérdéseit, hogy a nézőt szinte mellbe vágja vele. Például azt, hogy miért érdemes talpra állnunk, ha egyszer földre kerültünk, mi a különbség barát és ismerős közt, milyen szépséget adhat nekünk az élet és miért van az, hogy humorral szinte minden kibírható.  

Érdekes kérdés, hogy miért kell filmes lista a börtönös alkotásokról? Nos, azon túl, hogy sokan szeretjük az ilyen típusú filmeket, kétségtelenül színvonalas, érdekes és szórakoztató művek tartoznak ebbe a kategóriába. Persze a különböző filmes listák összeállításakor két kérdés mindig felvetődik az olvasókban: az egyik, hogy a készítő vajon mekkora bázisból merítette képzeletbeli hálóját, vagyis mennyi kategóriabeli film közül választotta ki legjobbjait, a másik pedig, hogy milyen arányokban érvényesül saját ízlése és a közönségítélet az egyes helyezéseknél? Nos, az elsőre a válasz az, hogy nagyjából 50-60 börtönös filmet tettünk mérlegre (melyek egy részére a lista legvégén kitérünk), a másikra pedig azt mondjuk, hogy bár a végső sorrend kialakításánál igyekeztünk tekintettel lenni a nagy filmes oldalak (pl. IMDb, Mafab) ítéleteire (pontozásaira) azért a prioritást mindig saját véleményünk adta. (Ezen a téren pedig saját szempont-rendszerünkre támaszkodtunk.)  

Lone Wolf kritika

Az egyik legjobb valaha készült akciófilm elemzése kapcsán könnyen eszünkbe juthat egy régi igazság: akciófilmek (és más "könnyű műfajú" alkotások) elemzésekor csak két esetben nehéz kritikát írni: akkor, ha nagyon sok a hiba benne és akkor, ha nagyon jó az egész. A „Sárkány csókja” egyértelműen az utóbbi kategória. Ugyanakkor hozzá kell tegyük: akciófilmekről elismerő (pláne dicsérő) kritikát írni a lehető leghálátlanabb feladat. Mert az akciófilm ma olyasmi, mint a 30-as, 40-es évek Magyarországán a ponyva műfaja volt: soha noha nem számíthatott a „magasabb” irodalmi körök elismerésére. (Még akkor sem, mikor Rejtő Jenő munkássága bebizonyította, hogy még ezen a területen is lehet zseniálisat alkotni.) Az az igazság, hogy az akciófilmekkel a filmszakma „prominensei” nem nagyon szeretnek foglalkozni. Ha pedig a másik oldalról – nézőként – vizsgáljuk: ez az a műfaj, amihez mindenki szeret „szakértőként” viszonyulni, mert mindenki úgy érzi, hogy ért hozzá.

12. Sylvester Stallone – Dolph Lundgren. Film: Rocky IV. (1985)

A Rocky filmek sorában a negyedik rész hozta a leginkább heroikus küzdelmet. A hidegháború korszakának utolsó éveiben ugyanis a szovjet – amerikai ellentét és rivalizálás (mely a fegyverkezési versenytől egészen a sportokig terjedt) még mindenkit nagyon foglalkoztatott. A 194 cm magas szovjet óriást, Ivan Drago századost (Dolph Lungrent), aki a nyers erőt képviseli, legyőzi az alig 175 centis, de barátja halálának megbosszulásáért mindent elviselni kész Rocky Balboa (Sylvester Stallone) boksz világbajnok. A küzdelemben nem láthatunk jól kidolgozott ütéskombinációkat és nem is ezért érdekes a jelenet (mely kissé még gyerekes is a Rocky-filmekre jellemző „ronggyá verik Rockyt, majd feltámad és győz” típusú forgatókönyvvel). Sokkal inkább a felfokozott hangulat és a nézőt könnyen magával ragadó küzdeni akarás az, ami kiemeli a dolgot a hasonló filmes jelenetek sorából.

Lone Wolf kritika

A Das Boot (A tengeralattjáró) előző posztunk, „A 12 legjobb háborús film” kapcsán került figyelmünk középpontjába, mégpedig azért, mert több levelet is kaptunk arról, hogy a műnek helye lett volna a listán (akár afféle 12 plusz 1 tagként) Nos, nézzük milyen film is „A tengeralattjáró”?

A filmtörténet tele van jobbnál jobb háborús filmmel, így nem könnyű feladat a 12 legjobb kiemelése. Mi mégis megpróbálkoztunk vele azzal a kitétellel, hogy értékelésünk és rangsorolásunk kettős: egyrészt az 1 -től 12 -ig terjedő listán kifejezetten a "háborús kategórián" belüli helyezést adtuk meg, ám a pontozással önmagában a filmet értékeltük, saját szempontrendszerünk alapján (Így fordulhat elő például, hogy a "Zongoristát" 9 pontra értékeltük, ám a háborús filmek listáján csak a 10. helyre került, miközben a lista első helyezettje "csak" 8,6 pontot kapott.) Listánk szubjektív és nyilván temérdek egyéb jó film is létezik, melyeket mások beválogattak volna a 12 legjobb közé. A Filmworlds azonban (átgondolva) ezt a sorrendet alkotta:

Lone Wolf kritika

2012 októbere óta, amikor a Skyfallt nézhettük a mozikban, egyre többen várták már a legújabb, 24. Bond-film megjelenését. Aztán 2015 novemberében végre megérkezett hozzánk a Spectre (A Fantom visszatér), és rögtön rekordokat döntő bevételeket ért el. Az érdeklődés óriási volt, hiszen a Skyfall 2012-ben, a Casino Royal pedig 2006-ban elég magasra tették a James Bond brand –el kapcsolatos mércét. Nagyjából fél millió szavazó döntése alapján (akiknek többsége az USA –ból szavazott) a Skyfall 7,8 pontot, a Casino Royal pedig kereken 8 csillagot gyűjtött be az Internet Movie Database voksolóitól. Ezek az imponálóan magas számok pedig azt sugallták, hogy a 24. rész talán még ezeknél is jobb lesz. Gondolhattuk mindezt már csak azért is, mert a Skyfallt is Sam Mendes rendezte (miközben a nagyot bukott Quantum csendjéhez szerencsére nem volt semmi köze), továbbá szintén Daniel Craiget választotta főszereplőjéül (és ezzel Craig már negyedszer lett Mr. Bond). Sokan hitték, hogy a Spectre túlszárnyalja majd a Skyfallt, sőt talán még a Casino Royalt is. … Nos, nem így lett. A 24. Bond produkció vacak 7 csillagot kapott (eddig 182 ezer voksolótól) és valószínűleg ez lejjebb is fog még menni az elkövetkező hónapokban, amikor a mű letölthető lesz mindenhol és a második hullámban újabb milliók fogják megnézni. [2019 augusztus 8-án 6,8 ponton áll, 355 ezer szavazat után, míg a legjobb Bond film, a Casino Royal 8,0 ponton.] Ráadásul a kritikusok is keményen fogalmaztak a világ filmes portáljain, tegyük hozzá: joggal. A Spectre ugyanis végtelenül unalmas alkotás. Összesen 148 perc lelkizés, kínlódás, szerencsétlenkedés.

Ha az ember egymás után nézi meg az Aljas nyolcas és a Visszatérő című filmeket – melyek 2015 utolsó nagy filmes dobásai voltak - felmerül benne: vajon azért készítenek mostanában ilyen filmeket a rendezők, mert mindenáron valami olyat akarnak csinálni ami „nagyot szól”, vagy csak szimplán kiüresedtek már a normális témák? Persze kérdés: mi a normális téma? Nos, a westernnek álcázott véres krimi, melyben tarantínói, fekete humor „bevetésével” minden szereplő meghal (tök értelmetlenül) és a mélyreható szenvedésnek beállított természetfilm, melyben egy ember kínlódását és bosszúját nézhetjük végig, … nem biztos, hogy ide tartoznak. De nézzük őket külön-külön. Az egyik egy közepes színvonalú munka, míg a másik egy kiemelkedő, ugyanakkor nem élvonalbeli alkotás.