Ha az ember egymás után nézi meg az Aljas nyolcas és a Visszatérő című filmeket – melyek 2015 utolsó nagy filmes dobásai voltak - felmerül benne: vajon azért készítenek mostanában ilyen filmeket a rendezők, mert mindenáron valami olyat akarnak csinálni ami „nagyot szól”, vagy csak szimplán kiüresedtek már a normális témák? Persze kérdés: mi a normális téma? Nos, a westernnek álcázott véres krimi, melyben tarantínói, fekete humor „bevetésével” minden szereplő meghal (tök értelmetlenül) és a mélyreható szenvedésnek beállított természetfilm, melyben egy ember kínlódását és bosszúját nézhetjük végig, … nem biztos, hogy ide tartoznak. De nézzük őket külön-külön. Az egyik egy közepes színvonalú munka, míg a másik egy kiemelkedő, ugyanakkor nem élvonalbeli alkotás.
Az Aljas nyolcas western filmként került a mozikba, ugyanakkor inkább kriminek nevezhető. Bár a polgárháború utáni Amerikában játszódik és a szereplők is western kalapban mászkálnak (fegyverrel az oldalukon) ám maga a történet egy szimpla bűnügyi sztori egyetlen helyiségben előadva. Afféle kamaradarabként. Quentin Tarantino ezúttal is a párbeszédekre helyezte a hangsúlyt, ám a meghökkentés – ami nála mindig fontos cél – igazából csak egy-két alkalommal jön össze, és ebből is az egyik inkább ízléstelen gusztustalanság.
Már a film kezdete felvet egy problémát: a fekete bőrű őrnagy (Samuel L. Jackson) mennyire hiteles figura. A kérdés azért is jogos, mert bár a polgárháborúban tényleg voltak feketékből álló katonai egységek – sőt a polgárháború végére az északi csapatok 10% -át feketékből álló csapattestek alkották – ezek élén tiszti rendfokozatokban fehérek álltak. Érdekesség, hogy több magyar katonatiszt is vezetett az amerikai polgárháborúban néger ezredeket, sőt hadosztályokat is. Például Asbóth Sándor dandártábornokként a Nyugat-Floridai néger hadosztály parancsnoka lett. Ugyanakkor előfordultak fekete tisztek is, de kisebb beosztásokban és nagyon elvétve. Az pedig, hogy egy fekete katona eljusson az őrnagyi rendfokozatig, majd ezt nyíltan felvállalva a polgárháború után is fejvadászként grasszáljon a Közép-Nyugaton ráadásul Lincoln személyes levelével a zsebében, kábé annyira hihető, mint egy kínai tábornok a magyar szabadságharc után Kossuth Lajos haverjaként parolázva. Valójában inkább arról van itt szó, hogy Tarantino favoritját Samuel L. Jacksont valahogy be kellett tenni a sztoriba, és a kifehérítés nem lévén opcionális lehetőség, kitalálták ezt a marhaságot.
(A továbbiakban spoileres elemzés.)
A többi szereplő karaktere nagyjából hihetőnek tűnik, sőt Kurt Russel kifejezetten sziporkázni is tud. A szereplők Minnie Mink és férje Kedves Dave, isten háta mögötti szalonjában „futnak össze”, ahol aztán hosszas és körülményes beszélgetések után megkezdődik a véres gyilkolászás és az élő szereplők nullára csökkentése. Előtte azonban túl kell esnünk a film mélypontján, mely alighanem Tarantino pályafutásának is a legalja. Warren őrnagy (Samuel L. Jackson) elmeséli az egyik szereplőnek (Smithers tábornoknak), hogy különös kegyetlenséggel ölte meg fiát, akit ráadásul halála előtt még blow-job –ra is kényszerített. Majd a fegyvert rántó tábornokot szíven lövi. Persze kár volna most azon moralizálni, hogy vajon mennyire poénos és vagány dolog egy apával közölni (akármilyen ember is legyen az az apa) hogy fia úgy halt meg, hogy előtte egy másik férfi fajtalankodott vele, majd megkínozta és agyonlőtte, mint egy kutyát. Minden esetre az egész úgy undorító, ahogy van, és kicsit sem emeli a film színvonalát. Sőt.
A kétes jelenet után jön a film nagy fordulata, majd az utolsó 30-40 percben folyamatos vérben tocsogás, amúgy Tarantino módra. Közben meg felmerülnek az emberben olyan kérdések, hogy például mi a fenéért kell ennyire körmönfont terv a Domergue banda számára ahhoz, hogy kiszabadítsák a főgengszter húgát (mert egyébként ekörül forog a cselekmény) és mi a csodáért mészárolnak le hat ártatlan embert (a fogadóst és szolgáit), amikor simán megtámadhatnák a lovas kocsit is még az úton. Persze elhangzik: fontos, hogy a fejvadász John Ruth (Kurt Russel) ne tudja a kiszabadítás közben lelőni a leányzót, de ez azért simábban is megoldható volna. A másik: a filmben folyamatos nőalázás értelmetlensége. Daisy (Jennifer Jason Leigh) átlag 8 percenként kap egy öklöst vagy könyököst a képébe, többi szereplő osztatlan ovációja közben, ami azért kicsit beteg dolog, lévén, hogy megint csak semmi értelme. (A csaj szinte végig bilincsben van.)
Az Aljas nyolcas közepes alkotás, egy mérhetetlenül visszataszító és értelmetlen jelenettel, néhány gyenge poénnal és a téli táj ezerféle bemutatásával. Tarantino ezúttal önmagához képest gyengécske filmet rakott össze, ami mérföldekre van korábbi sikereitől (például a Ponyvaregénytől vagy a Becstelen Brigantyktól.) Az IMDb így is 8,1 –re, a Mafab 80% -ra értékelte a filmet. A mi értékelésünk azért 6,5, mert Tarantino egyéni stílusa, a párbeszédek sajátos szórakoztató jellege és a karakterek egyedi bemutatása még így is átüt a cselekményen.
Értékelésünk: 10 / 6,5